"Vége, röpke pillanat."
Soha nem gondoltam volna, hogy idáig eljutunk...
Álltunk.
A sötétben és vártuk a történéseket. Láttam előre mi lesz és mégis ott volt.
Amikor megjelent a szavam elakadt és valahogy az idegesség kezdte uralni végtagjaimat. Kibaszott idegesség, vagy ez valami más? Félelem? Talán, de soha a büdös életbe nem vallanám be. Nem, neki nem. Senkinek sem.
Mégis ő ott volt és ránk nézet. Ránk, mindünkre és már ebből a pillantásból tudtam, hogy Nepeta és Equius elbuktak. Meghaltak akárcsak a többiek.
Öten maradtunk?
Lassan már csak ő, ha így folytatjuk.
Meg kell állítani. De, hogyan?
Közeledett és szemében a narancssárgás fény nem apadt. Kezeit a kék és a zöldes vér mocskolta és csupán abból a pár karmolásból folyt az arcán a vér, amit talán Nepeta okozhatott neki. Nyelvét kinyújtva nyalja le és hirtelen ismét látom azt a gyilkos ösztönt. Mint az őse. Ő volt olyan.
A falak őseink vérével volt kifestve. A piros is köztük van.
Én nem akarok meghalni. A büdös picsába, hát így kell? A legjobb barátom által, aki kalapácsát meglengeti és a nyugodt öléshez kész mosolyával bármikor ránk veti magát?
Terezi felkészült. Kanaya is rúzsát szorongatja és egyedül Sollux az aki ül a földön. Nem ő már nem tud harcolni. Képtelen. Így esélyünk sincs.
Sarlóm a kezemben szorongatom, de nem akarok vért ontani. Én soha nem vagyok ilyen.
Áldozat? Az ősöm az volt, én meg...
Kibasszottul nem az akarok lenni!
Nem!
Elindul felénk...
Vége, röpke pillanat.
Oh istene, oh istenem, oh istenem...
Vége.
Utolsó esély!
- Gamzee! Shhh~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése