Titkok 1.

T mint terepszemle

Üdv. Kyle vagyok. Gimnazista South Park-ban és az utolsó évemet koptatom az iskolapadban. Voltaképp mondhatjuk, hogy normális diáknak számítok. Soha nem tűntem ki a közösségből és csupán az iskolai matematika csoport ismeri jobban a nevemet. Amúgy, mint mindenki, aki nem menő, egy névtelen kis senki vagyok az embertömegben, aki fel kell, majd éli unalmas életét. Ha úgy vesszük, még csak a semmitmondó diákok közé sem tartozom. Ők legalább csapásokat és egyéb sérüléseket szereznek, ahogy a menők célpontjaivá válnak ám én... egy fiú a tömegben, aki az egyik pillanatban még ott van a másikban már eltűnt, mint a kámfor, vagy a gondolat. Ennyi. Többet rólam nem is nagyon van mit mondani, hisz nagyon más soha nem történt velem. Voltaképp az életem is ilyen. Egy kis lakásban élek egy panelháznak a legtetején, aminek nincs liftje. Fontos megemlíteni, hogy mi most a tizenötödik emeletről beszélünk. Bizony. Egy jó dolog van az egészben. Szomszéd nuku. Az egyetlen vagyok az emeleten és alattam sincs senki. A népek csupán a tizenegyedik emeletre tudnak vállalkozni, így a nyugalmam megvan. A családom sem zaklat. Már nem... mondjuk úgy, már annyira nem érdeklem őket, mióta kiderült rólam... később. Asszem jobb, ha később tudjátok meg. Szóval visszatérve a lift nélküli életembe, a seggem jó. Az egyetlen szépségem, amúgy ronda vagyok. Szerintem... vörös kusza tincsek. Kisebb szeplők egy pisze orr és végül a smaragdzöld szemeim. Ráadásul, hogy ezt még szépítsem zsidó is vagyok, szóval aki csak egy percre is megkedvel, az a vallásom miatt tér ki a hitéből. Ezzel el is árultam. Barátaim száma, nincs az egekben. Ha őszinték akarunk lenni kettő, igen két kemény barátom van, de nem is vágyom többre. Ők a két legjobb és ezt egyszerűen nem tudom vitatni.

Kenny McCormick a szőke hajú csóró haverom. Ugyan abba az osztályba járunk és voltaképp soha nem lettünk volna jóban, ha nem lenne annyira lusta, hogy még házit is csináljon. Így mint padtárs kénytelen vagyok minden nap odaadni a füzetemet. Nem bánom. Komolyan nem. Először ugyanis nem kérte el. Sőt! Voltaképp azt vettem észre, hogy a füzeteim sorban tűnnek el óra előtt, majd megjelenek órák után. Kellemetlen volt, mikor az adott tárgyból nem tudtam bemutatni egy füzetlopó miatt a leckém. Bár a kimagyarázás ennél viccesebb volt. A tettest el kellet kapni én pedig árgus szemekkel figyeltem a válltáskámat. Így volt, hogy elkaptam a tettest, aki a kettővel mögöttem ülő Kenny volt. Szívéjes bocsánatot kért, ám többet nem mondott. Mint minden kedves ember letudtam ennyivel, de mikor másnap ismét nyoma veszet a művtöri füzetem gyilkos pillantással, mentem oda visszakérni. Asszem azóta. Akkor fogta a cuccát és az eddig padtársammal - aki szinte megmentőjeként nézet a szőkére - helyet cserélve ül mellettem. Összemelegedtünk és elmesélt mindent magáról én meg... nem. Persze én is elmondtam néhány információt, de a családi állapotom soha nem derült ki. Ugyanis még nem múltam el huszonegy és addig nem igazán lakhatnék egyedül. Ráadásul én hamisítom az aláírásokat is és szülőire is az egyik lakó szokott bejönni, bár ez ritkább eset, hisz nincs velem soha baj. A lényeg, vannak titkaim. Pontosabban három. Az egyik az otthoni körülményeim. A második a munkám, és végül... szerelmes vagyok. Ez nem titok. Inkább az a titok akibe.

Hogy miért raktak ki otthonról? Hogy az apám miért tagadott ki, és dobot el az anyám magától? Meleg vagyok. Ez van. Homoszexuális vagyok és ezt mikor a családommal is közöltem, ők egyszerűen kitettek a házból. Na persze megálltam a magam lábán tekintve, hogy sok választásom nem nagyon volt... mégis, azt egyáltalán nem értették meg, hogy nem tudok vele mit csinálni. Nem vonzódok a lányokhoz és ami azt illeti, ők sem hozzám. Nincs meg a közös kapocs köztünk, így mikor elsősként közöltem az igazságot, enyhén kiüldöztek a városból. Kalifornia szép hely volt, de most ebben a kis lepukkant Colorádoi városkában South Parkban járok egy művészeti szakközépbe. Szerencsére a jó jegyeim miatt szinte rögtön felvettek és lakást is találtam igen könnyen. Hát ennyi lenne. Ez a történetem, egy része. A többi meg csak most jön! Ugyanis én a senki, az osztály kámforja aki feltűnik, hol meg eltűnik beleszeretett a focicsapat üdvöskéjébe, aki a sztár a suliban és majdnem minden csaj rajta lóg.

Stan Marsh. Sötét tincsek, mélykék szemek és az a goth és a kissé foci stílus valami eszméletlen. Amikor bejöttem első napon a suliban késtem. Metró és az egyéb tömegközlekedési eszközök miatt, de a lényeg, a focipályán kötöttem ki. A lelátón bújtam meg amíg ő gyakorolt a pályán. Olyan magányos volt mégis... ahogy gólokat lőtte, folyamatosan szinte fel sem tűnt. Egyszerűen azon kaptam magam, hogy egyre többet jövök ide őt nézni és egyre többet keresem őt mindenhol. Persze mulya vagyok. Mindig is az voltam a való életben és megszólítani, vagy hozzá szólni soha nem mertem volna.

Oh igen~ kihagytam valamit. Mivel a családom, úgy gondolta pénz nélkül is eléldegélek, a szarnak a fejemre abban az is benne van, hogy egy fityák soha nem került hozzám tőlük. Munka kellet de sürgősen és nem. Mielőtt kimondom, soha nem bántam meg, hogy végül egy bárban kötöttem ki. Egy buzi bárban. Igen. Persze mint mindenki én is a szamárlétra legaljáról kezdtem az egészet. Felmosó fiú, pultos srác, pincér és végül már a legjobb táncokat lejtem néha a rúdon esténként, ami nem csak plusz borravalóval jár, de közben persze ingyen ital és ruhákat is szerezek (bár a ruhák többsége nem közszemlére van téve). 3 év alatt. Asszem ez azért teljesítmény.

Igen tökéletes és jó fizető meló és eddig senki nem jött rá, hogy itt dolgozom. Nem mintha a hű de sok barátom tudná illetve az egyik mégis.

Craig Tucker volt a második és egyben úgymond gardedámom. Az utcákat rótam munkát keresni és úgy adta a sors, hogy azon az esős napon pont az ő mellkasába csapódjak és mivel - szinte rögtön megéreztem - nem kicsit volt izmos, így egy pocsolya lett az én vesztem. Sáros kabát, mobil tönkre ment és a drága laptop-om is amit már vagy ezerszer el kellet vinnem a szervizbe. Voltakép az összes ingóságom abban a pocsolyában lelte halálát és én majdnem ott helyben velük együtt fojtottam volna meg magam. Ne értsetek félre. Csak pár napja lehetetem ott és nem igazán hittem abban, hogy megállok a saját lábamon, vagy hogy lesz lakásom és ismételten tudok, majd suliba járni. Szóval az édes halál jobb, mint a keserű élet. Tehát fej a vízbe, de végül is nem is nagyon hiányoznék senkinek alapon éppen készültem e tervet bevetni és búcsút mondani a zord világnak... ha nem lett volna ő. Ugyanis mikor már épp készültem megdögleni az alkaromat meg fogva kezdett ráncigálni és hiába nem akartam - na jó voltaképpen nem is tettem ellene semmit - elvitt engem egy meleg száraz helyre. Nem néztem hova, hisz minek? Még mindig a halálomat tervezgettem és elhihetitek nem kevés hülye ötletet találtam ki! De végül is nem lett rájuk szükség, mert szerencsémre ez a fiú azzal a komoly kifejezéssel az arcán és az örökös fapofával, sokkal kedvesebb volt, mint hittem, plusz egy egész bár a tulajdonában állt és csupán pár hónappal volt nálam idősebb! A mázlista, de végül is ennek a máknak köszönhetem azt ahol most tartok, ugyanis... na jó szégyenteljes lépés volt, de mikor kedvesen a vállamra terített egy törülközőt én kiakadva elregéltem neki az életem és egyszeriben mindent kitálaltam. Mintha csak vallatnának és olyan jó zsaru szerepet játszott, hogy szinte megrezzentem mikor a hideg kék szemek együtt érzően csillogtak meg a történet végén.

Így lett állásom, ugyanis rögtön kaptam munkát ott és nemcsak azt. Egy bizonyos összeget lakbérre, egy új mobilt - benne az ő és a bár számával -, egy vadiúj „nem kapcsolok ki minden harmadik percben”  laptop-ot, és egy címet ahol őt is megtalálom ha kell. Igen. Tény és való amióta csak itt voltam ő vigyázott rám és ha kellet valamit vagy ha elkellet sírni a bajomat ő mindig ott volt. Furcsa így belegondolva, de soha nem bántam meg. Kedveltem és kb. olyan lett számomra mint egy báty, persze ezt nem mondhatom a szemébe, mert lehet kiröhög vagy rosszabb, fapofával fog nézni és egyetlen szavas válaszokat adva küld el a picsába.

Szóval itt is van egy határ amit be akarok tartani, de azért csípem a fejét és mint kiderült ő is és ez így van jól. A két jó barátom és nem is nagyon van szükségem többre. Kivéve... oké, szeretném ha ő is mellettem lenne, de valahogy mindig is tudtam, hogy annak az esélye, hogy Stan Marsh velem járjon nos... annyi esélyt látok rá, mint hogy hetero leszek és elveszek egy csinos lányt aki szül nekem pár kölyköt. Vagyis nulla!

De azért próbálkozni kell! Vagy legalább azon agyalni, hogy is szerezhetném meg... de túl sok időm ezen sincs gondolkodni, ugyanis egy szőke srác ismételten az oldalamat bökdösi és úgy is tudom, akkor sem hagyja abba, ha örökre megnémulok és többet nem is szólok hozzá.

- Matek, egyenletek. Ma te és én egy kávéházban! Apelláta nincs - közölte, ahogy kedvesen mosolyog és a füzetemet meglóbálja előttem. Igen... mindig így csinálta.

- Ma nem jó és miért nem tanulsz magadtól? - Mert mindig ezt csinálta! Minden tantárgyból és minden egyes rohadt dolgozatnál. Megértem én, hogy kell neki a segítség, de basszus egyedül is lehet tanulni.

- Na! Kyle ne legyél már ilyen, tudom jól hogy a mokkát nem utasítod vissza és nekem meg kell valaki aki elmagyarázva, hogy ez a fárnya x miért lesz 13.

Mosolyog, azzal a csábos mosolyával ami után a lányok szinte tapadnak ő pedig egyesével felviszi magához őket és megdöngeti mindet. Nincs kapcsolat csak egyszerű szex, mert ennek a szőkének mellkomplexusa van és ezt ki kell elégítenie bármi áron. Csak akkor azt nem értem én minek kellek a képbe néha?

- Nincs más dolgod? - kérdezem, ahogy a füzetemet szinte kikapom a kezéből és azt is a táskámba vágom. A művtöri és a rajz füzet közé, plusz még ott van az esti fellépésemhez a nyakkendő, de jobb ha azt senki nem látja meg (elhihetitek, hogy a rózsaszín szívecskés már rég kiment a divatból).

- De! Téged piszkálni, de gondoltam az, ha tanulunk jobb és talán nem irritál annyira~ - említettem már, hogy hiába a legjobb barátom néha a falra mászok tőle?

- Nem ma Kenny. Ma biztos, hogy nem! - felkelve már vágtatok is ki és még hallom a hangját és azt a nagy csattanás ami jelzi, hogy kiesett a székek közt és iramodik utánam. Mert mindig így volt és mindig így lesz. A kíváncsisága hajtja, és ki tudja hogy, de belém lát és tudja, hogy titkolom. Titkolom a valódi kilétemet. Mint minden mást, de mire utol érne én már rég nem vagyok ott. Sietnem kell, ugyanis a mai nap igen fontos és egyben veszélyes is.

Munka igen, igen! Ma kapom meg életem első szerepét és bár visszabukdácsolok a szamárlétrán a pincérek közé, attól még nagy embernek számítok. Ma ugyanis biztos forrásokból kiderült egy egész csapat szülinapos fog este a bárban randarírozni és hiszitek ha nem, kivették egy egész napra! Senki nem jöhet be még a törzsvevők sem csak a meghívottak! Ráadásul mindenkit felkérték a táncosokat, hogy ma ők szolgáljanak fel. Hogy miért? Mert nem az ódivatú pincér hacukában kell lengetni, majd a valagamat hanem valami másba. Plusz a görkori! Igen, igen! Abban kell majd szlalomozni az asztalok körül egy nagy tálcával a kezemben, ahogy még a csípőmet is rázzam. Köszi Craig... inkább pucoltam volna a budit. De az élet nem fenékig tejfel, de a fizetés a duplája a mostaninak, szóval hülye az aki nem vállalja be. Ezért álltam én most, lihegve és kicsit fáradtan a Hot Love kapui előtt, majd lenyomva azt az ódivatú kilincset amit már a rozsda koptatott, léptem be a hangulatos fények közé.